A szeretet iskolája

Szép eszmefuttatás, és igen, egyet értek, a saját portánkon mindíg sokkal nehezebb okosnak lenni, mert nem vagyunk objektívek, befolyásolnak az érzelmeink! Van is mindjárt egy kérdésem! Ha a párod kihátrált néhány komoly, felelősségteljes helyzetből, tehát cserbenhagyott, viszont látod rajta, hogy igyekszik jóvátenni a dolgot, hogyan segítesz neki? Tudnál újra bízni benne? Egyáltalán szabad újra bízni ilyen helyzetben? A másik: A cserbenhagyás beleég ám az emberbe, ahogy a bántó megmozdulások is...meddig engeded elmenni a másikat, mielőtt azt mondanád: "állj!" ?

Kedves Liababy!
Az első kérdésre: Több mindentől függ, hogy bízok-e benne. Először is, hogy akarok-e bízni benne.Hogy szabad-e bízni benne? Ha igyekszik jóvátenni, tehát tesz érted, a kapcsolatotokért-és te is így látod, érzed- akkor szabad. Úgy segítek, hogy szeretem. Végig nézem az elemeket. Magamon és rajta is, hiszen minden párkapcsolati helyzetben mindkét fél benne van. Attól is függ, hogy én hol tartok a szeretet útján. Megnézem, hogy vajon tényleg cserbenhagyott-e. Ha igen, addig adok neki esélyt, amíg az nekem jó vagy amíg neki szüksége van rá. Tőlem függ, a szeretetem aktuális mélységétől. A másik kérdésre: Az, hogy mi mennyire ég belém, az csakis tőlem függ. Az is, hogy miután megértem a helyzetet (mindkét szempontból), meg tudom-e bocsátani. Ha meg is bocsátottam, a beleégés szertetfoszlik. Szóval, addig engedem, amíg tisztán látok. Mihelyst zavarossá válik a látásom, már nem jól élem meg és vagy azt mondom, hogy állj, vagy megalkuszom. Egyiket sem szeretettel teszem. Tehát tisztán kell látnom, szertetnem kell, mert az nekem jó! És ha igazán, mélyen szeretek, az a másiknak is jó!
Ölel: Misi

Kedves Lia!
Úgy gondolom, a megbocsátás olyan erény, amely nekem segít jobbá tenni az életem, mivel nem cipelek haragot a szívemben. Mivel azzal foglalkozunk, ami bennünk van, arra koncentráljuk a figyelmünket, és azt éljük meg. A csalódás, a megbántottság nem igazán felemelő érzés, de érdemes mindig megnézni a másik oldalt is. A megértéssel közelítve társunkhoz mindig megtalálható az ő világa is, amely miatt okkal teszi, amit tesz.
Egy biztos: a fájdalmadhoz és a haragodhoz való ragaszkodás NEKED biztosan rossz. És az életedben az első TE vagy.
Hol van az a pont, ahol megálljt kell mondani? Nem hiszem, hogy van általános szabály erre, hiszen különbözünk egymástól. Ott van a határ, ahol Te megszabod. Miután alaposan megrágtad és végiggondoltad.
Nem hiszem, hogy lenne rossz döntés - sokszor a döntéseink következményeitől félünk.
Úgy gondolom, hogy a legrosszabb döntés a "nem döntés".
Bár van, amikor az a legnagyobb segítség.
Szóval: rajtad áll! De bármit is teszel, úgy tedd, hogy az méltó legyen Hozzád! Hogy büszke lehess magadra, és örömmel gondolj vissza arra a pillanatra.

A csalódás mindig a bennem levő elvárásokból fakad: abból, milyennek szeretném látni a másikat (vagy magamat) - és nem abból, ami van. A csalódásnál mindig a bennem levő elvárásokhoz képest ítélek meg embereket, ezekből indulok ki, és nem az emberből.
Csak ÉN csalódhatok.
Mert kiderült, hogy nem úgy van, ahogyan én hittem.
Ahogyan szerettem volna, hogy legyen.
De ez, a párkapcsolatban is, nem a másik hibája!
Igen, sokszor csalódunk az életben. De ez nem attól van, hogy az élet rossz, hanem attól, hogy elvárásokat támasztunk magunk és mások szeretetével kapcsolatban. Az önismeret révén többek között az elvárásainkat is felismerhetjük, és dönthetünk arról, hogyan legyen tovább?
Mert az elvárások is olyanok legyenek, hogy értem dolgozzanak, és nem ellenem. A boldogságomért, és ne a boldogtalanságomért.

És akkor ki csalódik és miben?
Üdvözlettel: Klark

Hát sziasztok!
Most újra elolvastam a segítő válaszaitokat egy több hónapos helyzetben feltett kérdésemre és mitagadás, jó érzéssel töltött el, hogy a mostani szemüvegen keresztül mennyire másképp látom az akkori problémámat! Ég és föld!!! Azóta -mint azt említettem a tábor kapcsán-
megfogadtam Klark tanácsát, és igyekeztem elvárásoktól mentesen közelíteni a szeretteimhez, köztük a páromhoz is. A változás elképesztő méreteket öltött! A kapcsolatunkban megjelent a bizalom, az állandóság megnyugtató érzése és a párom automatikusan ráállt egy sokkal higgadtabb, békésebb, derűlátóbb életvitelre. Én változtattam a hozzáállásomon, mégis ő fordult hatalmasat, és bár tudtam eddig is az eszemmel, hogy ez így működik, de ezt átélni egészen fantasztikus élmény! Mintegy sikerült testközelbe hozni azt a csodát, amit a saját akaratom ereje hoz létre!!! Mióta értem és MEGÉRTEM az ő magával hurcolt félelmeit, igyekszem neki segítő kezet nyújtani, hogy a mostani élethelyzetben meg tudja állni a helyét, meg tudjon felelni önmagának és ezáltal meg tudjon bocsátani magának a múltban elkövetett hibákért. Én magam sohasem bírálom a múltja miatt, nem is ítélkezem, csak biztosítom róla, hogy én bízom benne és tudom, hogy képes lesz megállni a helyét! Hát így élünk most és működik! Köszönök nektek minden segítséget és támogatást!
Szeretettel: Lia