A szeretet iskolája

Mi, emberek, mivel nem vagyunk mindentudók, életünk során rengeteget hibázunk. Hibáinkból, jó esetben, tanulunk: ezt hívjuk fejlődésnek. Amennyiben felismertük, hogy hibáztunk, vállaljuk-e érte a felelősséget?

De ehhez tudnunk kell megbocsátani. Elsősorban önmagunknak.

Megbocsátani annyit jelent: elfogadni emberségünket és az ezzel járó következményeket. Azt, hogy ma okosabb vagyok, mint tegnap voltam, és holnap okosabb leszek, mint ma vagyok. Azt, hogy visszanézve lehet, hogy ostobaságnak tűnik, amit tettem, de akkor azt láttam a lehető legjobb megoldásnak. Az a legjobb út, ha megbocsátok magamnak, és legközelebb, tanulva a hibákból, máshogyan cselekszem, mindig a tudásom legjobbját nyújtva.

Vagy választhatom a másik utat.

Lehet bűntudatom és büntethetem magam azért, amit tettem. Lehülyézhetem magam a tetteimért folyamatosan, és érezhetem magam a béka feneke alatt. Érezhetem magam szerencsétlennek és megbéníthat az a tudat, hogy szerencsétlen vagyok, képtelen vagyok helyesen cselekedni, mert hülye vagyok, és leülhetek a fenekemre tehetetlenségemben.

Ebben csak az a komikus, hogy akkor már most lehülyéztem és leszerencsétleneztem magam a mai tetteimért, hiszen holnap majd más fényben fogom látni a mai tetteimet, azután majd a holnapit is, és így tovább…

Hú! Ez ördögi kör!

És közben kompenzálhatok másokon, hogy lám, ő még nálam is hülyébb, szerencsétlenebb, neki még nálam is rosszabb…

Kompenzálhatok úgy is, hogy elhitetem magammal tévedhetetlenségemet, vagy másokkal hitetem el, és ragaszkodok a saját igazamhoz. Ezzel azt érem el, hogy kövület leszek, mozdulatlan, aki nem fejlődik és megreked egy szinten, kirekeszti magát az élet mozgásából és megdermed.

De megpróbálhatok megfelelni a belső hangnak, mindig bizonyítani, többet és többet elérni… Ám a belső hang arra bíztat, hogy boldog legyek, és amíg nem változtatok rajta, addig ugyanaz marad – így tehetek bármit, mindig elégedetlen leszek az életemmel és magammal.

Miért van mindez? Mert nem tudjuk kezelni a hibáinkat, kudarcainkat.

Vagyis tudjuk. Így. Rosszul.

De kinek kell ez?

Vajon honnan ered ez a viszonyulás?

Hibáinkhoz való viszonyulásunk alapja az, ahogyan szüleink, tanáraink, szeretteink viszonyultak a mi hibáinkhoz. Ezekből tanultuk el és raktuk össze a fejünkben, hogyan kezeljük magunk és mások tévedéseit, a hibákat, a próbálkozásokat. De talán nem is a hiba, tévedés szót kellene használnom… Arról van szó, miként ítélték meg a cselekedeteinket, a szavainkat, az érzelmeink megnyilvánulását.

A tetteinkhez, gondolatainkhoz, érzelmeinkhez való viszony értékmérőjét nevezi a Szeretet Iskolája Belső Bírónak. A Belső Bíró az a belső hang, amely folyamatosan véleményt alkot rólunk és megítéli az életünket. Ez az a hang, amely általunk szól, amikor megítélünk másokat. Hiszen ugyanaz a hang, amelyik másokról mond véleményt, rólunk is véleményt alkot! Mivel belőlünk fakad.

A Belső Bíró a legtöbbször bűntudatot gerjeszt, mert a hibáinkat, tévedéseinket bűnként kezeli, és ezért büntet. Bűn és bűnhődés. Rossz érzetet, haragot, dühöt, félelmet ébreszt az emberben. Miatta magyarázkodunk, hazudunk magunknak és másoknak, igazolunk… E miatt a hozzáállás miatt nem merjük vállalni a felelősséget a tetteinkért, hiszen félünk a büntetéstől, és így szolgáltatjuk ki magunkat tévedéseinknek és mások ítéleteinek.

Ez a hozzáállás teljesen logikus és érthető (Megértés!). Szüleinktől és tanárainktól elfogadtuk az értékítéletet, hiszen viszonyulási pont voltak az életünkben, és feltétel nélkül elhittünk mindent, hiszen ők kódolták belénk, mi a fehér, mi a fekete, mi a jó, mi a rossz. Akaratlanul is a félelmet és a bűntudatot táplálták belénk, mert féltettek és szerettek. És azt hisszük, hogy az életünk múlik rajta, ha ezeket a szabályokat áthágjuk. Akkor lehet, hogy hasznunkra volt, viszont ma már életünk kerékkötőjévé válhat.

A Belső Bíró tehát életünk során alakult ki és egy viszonyítási pont lett, amely ítél és büntet, kritika nélkül és megfellebbezhetetlenül. Mert a Belső Bíró még mindig két-három éves gyerekként kezel! Ezt kikérem magamnak!

Mert így nem lehet boldogan élni: félelemben, bűntudatban, önostorozásban. Hogyan lehetnék boldog, amikor haragszom, amikor félek, amikor gyűlölök, amikor bántok másokat vagy önmagamat? Ez azért van, mert kettősség van bennem. Felnőtt énemen egy olyan bíró basáskodik, aki gyerekként kezel, és nem tűr ellentmondást. Pedig nekem kellene tudnom, hogy ilyenkor jól érzem magam vagy sem. A Belső Bírót felül kell vizsgálni.

A tény az, hogy emberként hibázunk és mindig a lehető legjobb tudásunk szerint cselekszünk. Van, hogy rosszul esik, amit tettünk, ez tény. Van, hogy nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogyan elképzeltük, ez is tény. De ne büntessük magunkat! Hiszen nem követtünk el bűnt. Bocsássunk meg magunknak! Ne hurcoljuk a bűntudatot, mint egy keresztet, mert mázsás teher alatt nem lehet látni az élet szépségét és örülni a világnak, megélni a pillanat szépségét.

Mi, emberek azért születtünk, hogy boldogok legyünk, megélve az emberi „tökéletlenségünket” és szeretetünket. És ezért érdemes megnézni a Belső Bírót: mennyire szolgálja a boldogságomat? Vagy inkább akadályoz abban, hogy örömömet leljem saját létemben, az életemben?

Szabad akaratunk van, és ezért tudunk változtatni, ha igazán akarjuk. A Belső Bíró megismerésével és megértésével szabad kezet kapunk abban, hogy újraformáljuk őt, mégpedig úgy, hogy a boldogságunkat szolgálja, tehát engem. Én boldog akarok lenni, és csak egyetlen ember akadályozhat meg benne: én magam. Amennyiben megismerem értékítéleteim születését, a viszonyítási pontok gyökereit, ha megértem, hogy mit miért gondolok, érzek, teszek vagy mondok, akkor tudatosíthatom magamban, hogy jó-e az nekem vagy nem? A megbocsátás gyakorlásával pedig túlléphetek azon, hogy magamat büntessem a tetteimért, és az így felszabadult energiát boldogságom megteremtésére fordíthatom.