A szeretet iskolája

Az alázat nem könnyen megragadható fogalom. Talán érthetőbb, ha onnan nézzük, hogy mi az ellentéte? A megalázás.

Mit teszünk, amikor megalázunk másokat? Mi az, amikor megalázva érezzük magunkat? A megalázás az ember elnyomása, emberi mivoltának kigúnyolása, értékeinek, emberségének semmibe vétele, lényének vagy részeinek sárba tiprása. A lekicsinylés, a lehülyézés, az érzések és gondolatok, tettek kinevetése, értéktelenné tétele, bemocskolása. A megalázás egészen egyszerűen az emberi élet egyes összetevőinek avagy egészének megsértése, bántása, el nem ismerése, sőt, annak tagadása. Az ember magam alá gyűrési vágyának kifejeződése, hogy uralkodhassak rajta és fölötte álljak.

Miért? A válasz igen egyszerű.

Hogy felsőbbrendűnek és hatalmasabbnak TŰNJEK NÁLA.

Mert nem leszek felsőbbrendű. Nem leszek hatalmasabb. Nem leszek okosabb, szebb, gazdagabb. Ez látszat. Illúzió. A látszatvilág hazugsága, amivel át lehet verni a vakokat, de a látókat nem.

Miért akar valaki jobbnak, okosabbnak, szebbnek, hatalmasabbnak, felsőbbrendűnek  tűnni másoknál?

Mert nem érzi magát egyenrangúnak, hanem kevesebbnek másoktól.

Ez a „béka feneke-effektus”.

Rosszul érzem magam, ezért lehúzok másokat, hogy fölöttük állva tűnjek nagyobbnak. De ez nem megoldás. Ez egyszerűen önértékelési zavar. A megalázás pedig hazugság. Hazudok másoknak, de ami még fontosabb, hazudok magamnak is.

Nem leszek felsőbbrendű.

Lehülyézek mást? Mert butának tartom magam, és így legalább a látszatát megteremtem annak, hogy okos vagyok. Lebénázok másokat? Mert bénának tartom magam. És sorolhatnám. Ez egyrészről a figyelem elterelése magamról, másrészt önmagam „fényesítése”.

És ne feledjük el, hogy csak azt hisszük! És azt szeretnénk, hogy mások is azt higyjék. Attól, hogy valaki azt hiszi magáról, hogy buta, nem feltétlenül buta. De bután fog viselkedni, mert elhiszi magáról.

És a legszebb: az egész öntudatlan folyamat! Csodálatos!

A látszat vágyában mindent megteszünk azért, hogy másnak tűnjünk, mint amit hiszünk magunkról. Nem attól, amik vagyunk! Hanem attól, amit hiszünk magunkról. Persze öntudatlanul.

A megalázás az emberek közötti viszonyokban lévő hatalmi hierarchia épületének alapköve. Azon az elképzelésen alapul, hogy vannak jobbak és kevésbé jobbak. Ennek a gondolatvilágnak már megismertük a szélsőséges megvalósulását: a rasszizmust. Ez a „jobb-rosszabb, kevesebb-több” elképzelés a béka fenekéről szól, és az emberekben levő téves önértékelésről. Sőt, a hatalom a félelemkeltésen és a bűntudaton alapul, mert csak akkor tudok másokon uralkodni, ha félelmet és bűntudatot gerjesztek magam körül.

Igazi „kis genyók” vagyunk.

És a megalázáshoz két ember kell: aki teszi, és aki hagyja.

A hatalmi játszmák a mindenkiben levő félelemre és bűntudatra épülnek. Minden nap és mindenhol hatalmi játszmákba ütközünk, ahol két vagy több ember maga alá akarja gyűrni a másikat, és ezért minden eszközt bevetünk. Miért akarunk uralkodni? Miért akarunk hatalmat a másik ember élete fölött?

Talán azért, mert a magamé fölött nem uralkodom. Inkább a környezetet változtatom meg, mint magamat? Igen, ez tűnik a könnyebb megoldásnak.

De milyen áron? Nem változik az életem, az emberek elhidegülnek tőlem, nem szeretnek, mert nem vagyok szerethető, csak félnek tőlem. Tényleg megéri uralkodni mások fölött! Ez a tökéletes elhidegülés, bezárkózás és magány útja.

Ez nem a mi utunk.

Mindenkiben ott lakozik a Teremtő. Nem vagyunk jobbak és többek másoknál. A megértés és a megbocsátás gyakorlásával megláthatom, hogy mindig aktuális tudásomnak megfelelően cselekszem. De akkor mindenki ezt teszi, és ezt teszed Te is?

A Szeretet Iskolája a Belső Bíró megalázó részét „kis genyónak” nevezte el. Ez gúnyol, ez a másik hang a fejünkben, amely folyamatosan kritizál, mindig elégedetlen Veled. Ne hidd, hogy csak másokkal! Amikor másokat kritizálunk, gúnyolunk, hülyézünk, akkor félelemből vagy annak valamelyik „gyermekének” - düh, harag, kétségbeesés, kisebbrendűségi érzés - hatására tesszük.

Akkor mi lehet az Alázat?

Amikor látjuk magunkban és másokban is a csetlő-botló, próbálkozó, mindig aktuális tudása szerint cselekvő embert. Amikor tudjuk, hogy ott tartok az életemben, ahol tartanom kell, mert nem tarthatok máshol – és így más sem. Amikor tudom, hogy sem jobb, sem különb nem vagyok másoknál – de EGYEDI vagyok! És pontosan különbözőségeink miatt lehetünk egyediek, élhetjük meg saját magunkat másként. De unalmas és szürke lenne világ, ha ez nem így lenne!

Ugyanazok vagyunk: Teremtők. Csak más formában éljük meg.

És még a „kisgenyót” is lehet a hasznunkra fordítani, sőt, kell is! Ugyanúgy, ahogyan a bennünket szolgáló Belső Bíróra is szükség van az életvezetésünkhöz, a "kisgenyó" is ugyanúgy segít, amennyiben arra használom. Mert ő az, aki embernek tart engem, aki mindig kritizál, aki elégedetlen, így folyamatosan gondolkozásra és tettekre sarkall. Nélküle beleülhetnék a nagy elégedettségbe és nem mozdulnék. De ha arra használom, hogy fejlődjek, akkor segítségemre lesz… Tudván, hogy tökéletlenségemben vagyok tökéletes ember.